Vannak éttermek, ahol semmi sem tökéletes, sőt, mindenben lehet különösebb kekeckedés nélkül is valódi hibát találni, az ember mégsem távozik feltétlen csalódottan, sőt, esetleg jól is érzi magát. Ilyen volt a Dunaföldvári Halászcsárda, ahová egy viharos délután vettük be magukat. Nem a vihar elől menekültünk – az elől az autó is megvéd – hanem egy jó halászlére vágytunk.
A halászcsárda vélhetően a mély-Kádárkorban létesült, legalábbis ezt a hangulatot árasztja. Ami önmagában nem is baj. Mert bármennyire is tiszteljük a magyar konyha mai megújítóit a Széll Tamástól, Pethő Balázsig, a régi vonal létjogosultságát sem kell tagadni. (Ha van probléma, márpedig van, akkor az az, hogy ezutóbbi képviselői nem tudják a helyüket és szervezetbe tömörülve akadályozzák a továbblépni kívánókat – de ez egy másik eszmefuttatás tárgya kell, hogy legyen.)
Szóval a Dunaföldvári Halászcsárda kissé dohos, kissé kopott, a kiszolgálás kissé fásult, a halászlét
túlpaprikázzák, a halat túlsütik s a túl hangosan szóló rádióról eleve le tudnánk mondani. Viszont a hal és a sör friss, tartanak kecsegét
és igen barátságos a díjszabás. Sőt, szinte egyedülálló módon a dekára kimért hal esetében sem érezzük úgy, hogy visszaéltek azzal, hogy a hal mérlegre tételekor a vendég nincs jelen. A kilátás csodálatos, érdemes az ablak mellett ülni. Összefoglalva: elfogadható hely a Dunaföldvári Halászcsárda, némi odafigyeléssel jó közepes is lehetne. Így inkább a vendég lelki prediszpozícióján múlik, hogy milyen érzéssel távozik.
Dorozsmai Endre
A szöveg a Magyar Demokratában jelent meg.
A Dunaföldvári Halászcsárdában 2009. június 10.-én jártunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése