Magyarország megnyerte a legjelentősebb szakácsverseny európai döntőjét

Megtörtént az, amit még remélni sem mert szinte senki: Széll Tamás és csapata megnyerte a világ legjelentősebb szakácsversenyének európai döntőjét. Érdemes megemlíteni a versenyzőnk felkészítésében részt vevő szakembereket is: Fekete Antóniót, aki a csillag-gyanús Salon étterem séfje volt négy évig, az idei év februárjának végéig, a pályája elején járó, de rendkívül tehetséges, a Bocuse D’Or-t segítőként már kétszer megjárt Pohner Ádámot, a 2005-ös Bocuse D’Or győztest, Serge Vieira-t, a dán Rasmus Kofoedet, aki Dániának hozott egy bronzot a verseny világdöntőjéről 2005-ben, egy ezüstöt 2007-ben, 2011-ben pedig megnyerte a rég áhított aranyat, s végül svéd Tommy Myllymäkit, aki 2011-ben ezüstöt, 2015-ben bronzot kapott.

A versenyt 1987 óta rendezik meg Franciaországban, alapítója Paul Bocuse, akit túlzás nélkül lehet a XX. század legnagyobb séfjének nevezni. E címet formálisan is megkapta: 1989-ban a Gault Millau kalauz az évszázad szakácsa címet adományozta neki, igaz, nemcsak neki, hanem három másik érdemes kollegájának is (Frédy Girardet-nek, a Magyarországra visszajáró Eckart Witzigmann-nak és Joel Robuchon-nak), ezzel együtt, ha meg kell nevezni a múlt század legnagyobb gasztronómiai alakját, az ínyencek zömének Bocuse neve ugrik be elsőként.

A szakácspápa 1926-an született, nevéhez fűződik a nouvelle cuisine, a friss, szezonális alapanyagokra összpontosító, az egészségügyi szempontokat is tekintetben vevő konyhai irányzat elindítása. Bár 90 éves, de hivatalosan ő üzemelteti a Bocuse-birodalmat, egy gyorsétkezdét, öt bisztrót és három csúcséttermet Lyonban és vonzáskörzetében, kettőt Japánban, egyet pedig, amit fia, a minap Budapesten is zsűriző Jerome Bocuse vezet, az Egyesült Államokban.

A világdöntőt minden páratlan évben Lyonban rendezik meg, a páros években, mint idén is, az európai döntő zajlik. A verseny rangját annak szakmai presztízse adja, a zsűriben csupa michelin csillagos szakács ül, korunk gasztronómiai nagyjai, de még a versenyzők között is vannak csillagosok. Bár általában a nagy tekintélyű, szakmai pályájuk csúcsán járó séfek inkább akkor a versenyzők felkészítésében szoktak jeleskedni, nem ritkán a zsűrizés mellett. A már említett két csillagos Serge Vieira például a zsűriben is helyet kapott.

Hadd említsünk a színvonal érzékeltetése végett pár versenyzőt, mert azért 19 ország indulóinak bemutatása szétfeszítené a kereteinket. Az olasz színekben induló Marco Acquarolli az egy csillagos genovai „The Lake of Four Seasons” nevű étteremnek a séfhelyettese, egy csillagos szakácsot küldött Finnország is, Eero Vottonen személyében. Marvin Böhm, a német versenyző a három csillagos Aqua étterem séfhelyettese, ahol egyébként Sven Elverfeld vezeti a konyhát. A hely az egyik ranglistán a világ 33. legjobb étterme. Érdekes, hogy nem minden séf dolgozik most hazájában, az oroszok versenyzője, Arthur Ovchinnikov Tallinban séf, az osztrákoké, Kevin Micheli Svájcban. Úgy tűnik, hogy itt a labdarúgással ellentétben a nemzeti elv az elsődleges, s nem az állami.

Legjobban az északi országoktól Norvégiától, Svédországtól és Dániától lehetett tartani. Itt ugyanis nagy hangsúlyt fektetnek e versenyen való részvételre, egyfajta országimázst is jelent nekik a gasztronómia. Lássunk egy rövid statisztikát a verseny eddigi győzteseiről, igen tanulságos. Nem meglepő módon a franciák vezetnek, de az viszont érdekes, hogy a 2007 óta megrendezett 5 versenyből csak egy ízben került ki győztesen az ország. A világdöntőnek otthont adó franciák begyűjtöttek eddig hét aranyat, két ezüstöt és egy bronzot. Az éremtáblázat következő szereplője Norvégia öt arannyal, két ezüsttel és egy bronzzal, majd Svédország következik egy arannyal, négy ezüsttel és egy bronzzal. Ezután jönnek a dánok, akik eddig egy aranyat, három ezüstöt és egy bronzot kaptak. Aranyat a felsoroltakon kívül csak Luxembourg nyert egy ízben, melynek azonban nincs sem ezüstje, sem bronza. Belgiumnak nem sikerül soha aranyat szerezni, de három ízben állt versenyzőjük a dobogó második, két ízben a harmadik fokán. Ezüstöt egy ízben elért az Egyesült Államok, bronzot pedig egy ízben Svájc, Izland, Szingapur és Japán.

Azoknak, akiket a téma közelebbről érdekel, jó szívvel ajánlható „A csirke, a hal és a királyrák” című dokumentumfilm, mely végigköveti a spanyol versenyző Jesus Almagro felkészülését és küzdelmét. Láthatjuk, miként alakul egy szinte mindennapi étel valóságos költeménnyé a versenyzőt felkészítő szakemberek segítségével. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy végül a gyakorláshoz szükséges töméntelen prémium alapanyag, a megannyi befektetett energia, összpontosítás, kreativitás kamatozik, együtt izgulunk a versenyzővel, aki végül a középmezőnyben végez.

Magyarországon a gasztronómiai hivatalosságok, a sémáiba merevedett kádár kori gasztronómiát tovább vivő MNGSZ fel sem vetette a Bocuse D’Or-on való részvételt, azt a magyar vendéglátás új alapokra helyezését szorgalmazó Molnár B. Tamás és felesége Bittera Dóra hozta be a köztudatba. 2006-ban indult volna első ízben magyar versenyző Bicsár Attila, az Alabárdos séfje személyében, de a szervezők elutasították a magyar részvételt. 2008-ban az elődöntőn elvérzett a magyar versenyző, Kovács Sándor, aki ezidőtájt remek séféttermet működtet kollégájával, Kecskeméti Krisztiánnal közösen Kecskemét szívben, Bagatell néven. 2010-ben hasonló sorsa jutott Kostyál Gábor, a keszthelyi Helikon étterem séfje. A 2013-as világdöntőbe bekerült Széll Tamás, az Onyx nevű, egy michelin csillagos budapesti étterem séfhelyettese, akit már egy komoly szakmai megmérettetésen választottak ki (az előzőekkel ellentétben), aki idén is képviselhette hazánkat az európai döntőn és győztesként biztosított helye van a jövőre Lyonban megrendezendő döntőn. A 2015-ös lyoni versenyen is volt magyar versenyző, Molnár Gábor személyében, aki több csúcsétteremben is dolgozott. Mindketten a tizedik hely környékén végeztek, nem kevés csúcsgasztronómiával bíró ország csapatát maguk mögé utasítva. Meglátjuk, mit sikerül elérjen jövőre Lyonban az idei európai győztes.

A zsűri tagjai és a kiemelt vendégek két haza csúcspincészet, a Sauska birtok villányi borait, valamint a nemrégiben nevet változtatott, Áts Károly nevével fémjelzett Tokaj Grand (korábban Tokaj kereskedőház) nedűit kóstolgatták, mely borokat a VIP részlegen bárki megízlelhette. A hírekből azt is megtudhattuk, hogy a budapesti döntőre ellátogatott a világhírű osztrák borász, Lenz Moser is, akivel a Grand Tokaj együttműködési megállapodást kötött a márka nemzetközi népszerűsítésére – ez csak egyetlen apróság mindabból az előnyből, ami a verseny magas színvonalú budapesti megrendezéséből fakad.

A verseny hangulata leírhatatlan. 

Felemelő, lelkesítő, ugyanakkor igénybe vevő is. A tálalás két óráján keresztül hangorkán, kerepelő, dudák, taps, füttyögés és sikítozás, mintha ötvöznénk egy rockkoncertet és egy focimeccsel. Jó érzés volt látni a Széll Tamás feliratú magyar lobogót a tálalás teljes ideje alatt lengeni a közönség feje felett.  A legtöbb ország, főleg a sikeresélyesek nagy csapattal érkeztek, ki-ki más-más ötletekkel. A dánok több nemzeti színű zászló-konfetti felhőt robbantottak a nézőközönség feje fölé,a csapatuk tálalásakor. A magyar szurkolók között volt olyan kis csapat, mely külön erre az eseményre készített egyenpólót viselt elöl Széll Tamás arcképével, a hátán a séfegyenruhába öltözött magyar csapattal.

A versennyel egyidőben zajlott a Sirha nevű gasztronómiai kiállítás is, 

ahol a legkülönbözőbb minőségi termékeket lehetett kóstolni és vásárolni, a somogyi Gazda cég felvágottaitól a mexikói csokoládén keresztül különböző gombás készítményekig. A boros részleg nagyon erős volt, különösen a villányiak tettek ki magukért, akik külön standdal jöttek, s ahol a legjobb pincészetek (Gere Attila, Gere Tamás, Malatinszky Csaba, Tiddán Ede és Zsolt stb.) legjobb nedűiből kínáltak kóstolót, olyan különlegességeket is, mint Gere Attila pincészetének Járdoványa, amiből az utóbb száz évben nem sokan ihattak bort, egy szinte teljes feledésbe merült fajtát keltettek életre Geréék a génbanknak köszönhetően. De volt több pálinkás és sörös stand is.

A verseny első részében a sajtó s a VIP jeggyel rendelkezők bemehettek a „pályára” a szakácsok bokszainak közelébe és közvetlen közelről figyelhették az elmélyült munkát. A legnagyobb tumultus persze Széll Tamás munkahelye körül volt, aki rezzenéstelen arccal, szótlanul, a külvilágról tudomást sem véve tette a dolgát. Ide minden nemzet a legjobbjait küldte el, minden szakács beleadott apait-anyait, a tányérok lenyűgözőek voltak egytől egyig.

El lehet persze mondani, hogy a részvétel a fontos, de azért mennyivel jobb győztesnek lenni. Budapest és a magyarság kétszeresen is nyertes volt, egyrészt a világ gasztronómiai élvonalának figyelme ránk irányult két napon keresztül, a részvevők a legjobb vidéki éttermek által kínált mini-kompozíciókat kóstolhatták verseny közben az egyes standoknál, egy-egy jó magyar borral kísérve és még az aranyérmet is elhozta nekünk Széll Tamás.

Igazi ünnepvolt ez a magyar gasztronómia számára, az egész nemzet ünnepe.

Immár letagadhatatlan: a magyar konyha valóban világhírű.

Dorozsmai Endre

A szöveget az esemény másnapján küldtem el az Erdélyi Naplónak, ahol meg is jelent. A blogra tudatosan később teszem fel a Naplós valamint az itthon.ma-nak írott szövegeket, így szól az egyezség.