Söptei étterem (Csopak, valahol a hegyen)

A Söptei étteremre a Gault Millau kalauz révén figyeltem fel, bár jártam a pincészetben a 2006-os bortúra alkalmával. Akkor nem tűnt fel, vagy nem maradt meg az emlékezetemben, hogy éttermet is működtetnek. A kalauz 10 ponttal jutalmazta teljesítményüket és beválasztotta az „itt szerettünk lenni” kategóriába, ami tán még többet mond a pontoknál is.

Maga az étterem gyönyörű, rusztikus, hangulatos, Pazar a kilátás. 

A belső tér is szeretnivaló, intim, hangulatos.

Megjegyzem ugyanakkor, hogy Söpteiék öntörvényűek, ami nem mindenkinek nyeri el a tetszését. A törzsvendégekre alapozzák az étterem működését, akik elfogadják sajátos szabályaikat. Konkrétabban azt, hogy az ételre akár másfél órát kell várni időnként, olyat is hallottam, hogy volt, aki levesre várt ennyit. Odatalálni is komoly feladat, nem reklámozzák magukat, túl sok táblát sem tesznek ki, szenvedjen meg az élményért az, aki őket választja.

Itt lelassul az idő, ami a kiszolgálásban is megmutatkozik. Mondom az előző fogás fogyasztása közben, hogy sietünk, nyugodtan lehet készíteni a desszerteket, de az egyébként jóindulatú, kedvesen, természetesen és jól kommunikáló, felkészült pincérhölgy nem rendeli meg, csak azután, hogy az étel elfogyasztása után ismét szólunk. Nekünk ez negyed óra kiesés volt a drága turné-időből, nekik nem számít a dolog, mert ez a szabály.  A vendég jó esetben tudja, hogy mire várhat, rosszabb esetben nem tudja, de majd viszonyul hozzá. Azzal nem zavartatják magukat, hogy figyelmeztessenek esetleg a megszokottnál hosszabb várakozási időre.

Az nyomdai étlap inkább itallapként funkcionál, minket a borok érdekeltek, rendeltünk fél deciket összesen 8 borból, ha jól emlékszem. Tiszta ízű, hibátlan, jó borok voltak, katartikus hatás nélkül. Az ételek vonatkozásában az aktuális ajánlatot egy külön papírra nyomtatták.

Rendeltünk egy levest, egy előételt és két desszertet. Főételt nem kértünk, egyrészt spórlás okán, de még inkább azért, mert volt már mögöttünk egy étterem, tételesen a Baricska s előttünk is, név szerint a Chianti. Mi meg csak ketten voltunk így nem lehetett a megrendelt ételeket mással megetetni.

A halleves süllőgaluskával ötletes volt, a tálalás pazar, 

ízre nem rossz, de nem átütő. A kacsamájpástétom korrekt, házias, semmi extra, egy jó elkészített pástétom, nejem hasonlót szokott készíteni.

Érdekes, hogy a két napi desszert hasonló filozófiájú volt, én biztos nem adnám e két desszertet egymás mellett, legfeljebb egymást követő napokon egy másik desszert társaságában. A Creme brullée finom volt, a házi eperfagylalt élvezhető, állaga nem volt olyan, mint a pacojetben készítetté, de kárpótolt a természetes íze. 

A sült joghurton málna-sorbet volt, aminek erény és hibája ugyan az volt, mint az eperfagylalté némi állagprobléma, de remek íz. Erre is került, teljesen feleslegesen egy gombóc eperfagylalt.

Összességében jó éreztük magunkat itt, szerencsénk volt, mert kevés volt a vendég, ha mi is másfél órát kellett volna várakozzunk, garantált, hogy háromnegyed óra elteltével felállunk és elmegyünk.

Nem leszünk visszatérő vendégek, megmaradunk azoknál az éttermeknél, melyek hasonló konyhai szolgáltatást nyújtanak - vagy jobbat – de azt a megszokott 20 perces várakozási időn belül teszik. De senkit nem akarunk lebeszélni a Söpteiről. Sőt. Aki viszont odamegy, jobb ha tudja, mire számíthat.

Dorozsmai Endre

A szöveg a blog számára készült.

A Söptei Étteremben 2014. június 7-én jártunk.