Torkos csütörtök pro és kontra – idei élmények

Túlzás lenne azt állítani, hogy kifulladóban van a Torkos csütörtöknek nevezett akció, de az tény, hogy a kezdeti dinamikus fellendülés, mely jellemezte a kétezres évek második felét, jócskán alábbhagyott. Jelentős éttermek, mint például a Zsidai-csoport tagjai kivonultak az akcióból (a Café Pierrot és a Magyar 21, a többit nem sorolom, mert azok időközben jöttek létre s nem is vettek részt), s a vendégoldali részvevők számát sem sikerült már növelni.

Mindazonáltal továbbra sem lehet az akciót egy jelzővel elintézni, legyen az egekbe emelő vagy megsemmisítő. Mert hiteles emberektől lehet hallani bizony ilyet is, olyat is, mind elvi, mind tapasztalati síkon. Nevezték „államilag elrendelt tömeges zabáltatásnak”, „proli-csütörtöknek”, a jó tapasztalatokat szerző ínyencek pedig olyan akciónak, mely jócskán szélesítheti a kulináris horizontot, mivel emberközelbe hoz olyan éttermeket, amit a bérből és fizetésből élők legfeljebb kívülről vagy a világhálón csodálhatnak.

Miről is van szó? Torkos Csütörtökön országszerte sokszáz étterem féláron kínálja mind italait, mind pedig ételeit. (Teljes lista, precíz keresővel a www.torkoscsutortok.hu oldalon.) Kiemelkedően jó éttermekben igen hamar elfogy a helyek száma, még úgy is, hogy több egység meghosszabbította az akciót más napokra is. A legendás Alabárdos étterembe például néhány évvel ezelőtt úgy tudtam helyett foglalni, hogy felhívtam őket az év elején jóval azelőtt, hogy meghirdették volna a „Torkos csütörtök” hivatalos honlapján az akcióban részvevő éttermek listáját, s miután megtudtam, hogy abban az évben is – akárcsak idén egyébként –  beneveztek, gond nélkül kaptam helyet több év kudarca után.

A beszámolók eltérése szorosan összefügg az egyes éttermek színvonalával, kapacitásával, felkészültségével, profizmusával. Ahol rutinosak a telt ház kezelésében, ott nem csalódik a vendég. Ahol viszont ezen a napon próbálják behozni a hónap hiányát, s ezért nem vesznek fel plusz munkaerőt, ott viszont előfordul az, hogy több órát kell várni az ételre, felcserélik a rendeléseket, kifogynak az ételek, s hadd ne soroljuk a megélt rémtörténeteket.

Jómagam vagy szerencsés voltam, vagy tudtam, hova kell menni, vagy mindkettő, de annak dacára, hogy eddig összesen hétszer vettem részt e napon éttermek felfedezésében, hatszor a fővárosban, egyszer Gyulán, s minden alkalommal több helyen is megfordultam, igénybe véve lehetőség szerint az egyes éttermek által felajánlott torkos szerdát és torkos pénteket, egyetlen rossz élménybe bele nem futottam. Pedig összesen 18 éttermet „teszteltem” az évek során. Ugyanakkor sikerült olyan, magas árfekvésű éttermeket meglátogatni, melyeket addig csak kívülről nézegettem, nem titkolt sóvárgással: Apetito, Dió, Peppers!, Alabárdos, Café Erté, Café Pierrot, Kárpátia, Baraka. Ezek közül jó néhány a legjobb éttermi élményeim listájára került fel. Magyarán: nem az akcióval van probléma, hanem egyes lelkiismeretlen vendéglátókkal.

Idén három jeles fővárosi intézményt vettünk célba. Elsőként a Nobut, mely bizony féláron is próbára teszi azt, aki megnézi az étlapnak a jobboldali (ár)sávját is. Aki meg nem nézi meg, azt kellemetlen meglepetések érhetik. Ettünk két levest, sushikat, tempurát. A sushi remek volt, hozta azt, amit optimális esetben hozhat frissességben, ízben, esztétikában, 

a tempurában hiba nem volt, 

igaz, jobb sem volt, mint mondjuk a Kyotoban vagy az ebédmenüt igen baráti árakon kínáló Fujiban. Viszont a halerőleves és a gombaerőleves igencsak hasonlított egymásra, mind megjelenésben, mind ízben, ami 2200 ftért számolt csészényi leves esetében még ilyen helyen is megengedhetetlen. 

Vagy ilyen helyen különösen az. Egyébként is abszurd, hogy a halerőlevesbe, melyben épp a húsnál jóval könnyedebb, légiesebb halíz a lényeg, eltorzítják az ízképet egy markáns tényezővel, mely ráadásul egy másik levesüknek a meghatározója. Erősen kételkedem abban, hogy van olyan kifinomult organoleptikával rendelkező ínyenc, aki Nobu gombás halerőlevesének vakteszten megmondja a műfaját, de még azt is megkockáztatom, hogy sokan ki sem éreznék a halízt. Az asztalunknál ülő négyes tagjai minden esetre erre még úgy is képtelenek voltak, hogy tudták: halerőlevesként tálalták azt, ami elébük került.  Úgyhogy a Nobuban tett látogatásunk konklúziója nem az volt, mint mondjuk, az Alabárdosban eltöltött estéé, hogy drága, drága, de legalább kiugró a minőség, hanem az, hogy a Nobut meghagyjuk másoknak. Lehet, hogy az aranyáron kínált különlegességek valóban elégedettséget és kulináris orgazmust jelentenek a fogyasztónak, de az említett fogások nem voltak alkalmasak e konklúzióra. Pedig a két leves alkalmas volt arra, hogy a séf megvillogtassa a tudását s ha összevetem őket a sajnos megszűnt Baldaszti’s Kitchen gomaberőlevesével valamint Lithauszki Zsolt Maligánbeli halerőlevesével, akkor bizony a méregdrága Nobu jócskán alulmarad.

Második hely, amit idén meglátogattunk, a Code 7. volt, egy hangulatos, modern, ipari dizájnra építő bisztró a Culinaris fűszerbolt tőszomszédságában Óbudán. Minden étel részletes ismertetése szétfeszítené e kis írás kereteit, maradjunk annyiban, hogy voltak magasságok és mélységek, a remek libamájpástétomtól

 és csicsóka-carpacciotól

a felháborítóan rágós, semmilyen szinten élményt nem nyújtó argentin marháig vagy az igyekezettel elkészített, de száraz, nyögvenyelős hamburgerig. 

Ha az ember jól választ, akkor itt a teljes cechet kifizetve is elégedetten távozhat, ha mellényúl, akkor viszont bosszankodhat rendesen. 3-3 ételpáros megízlelése után általános impresszió, hogy fantáziadúsak és jól elkészítettek az előételek, de megbicsaklanak a főételek. Kivétel ebből a mércét kétségkívül ütő korrekt kacsamell, amit tapiókarizottóval és sütőtökkel kínáltak.  

A napot a Halászbástyaétteremben zártuk, mely árfekvését tekintve egyes tételeiben a Nobut idézte, de itt mégis remek élményünk volt. A kiszolgálás udvarias, a vendégfogadó hölgyek kedvessége, kommunikativitása lefegyverző és visszatérésre csábító, a környezet és a kilátás pazar, a konyha pedig magas szinten teszi a dolgát. Kitűnő volt a köszöntőfalat, a csicsóka veloutés házi gnocchi, akárcsak a vajjal kínált házi kenyér. Minden egyes leves külön kompozíció, legyen szó füstölt kacsamellel és sült vargányával társított fokhagymakrémlevesről, a gyömbéres metélttel kínált konyakos fácánerőlevesről  vagy a lazackaviáros, bébisóskás karfiolkrémlevesről. A főételek is szépen muzsikáltak, kacsamell műfajában jobbat nem ettem még, 

pedig a kacsamell a kedvenc „tesztételem”,  mert ez sokat elmond mind a konyha felkészültségéről, mind pedig az alapanyagról. De remek volt a csicsókás csirke-supreme, 

és a kávés desszert is.

Annyira jó volt a felhozatal, hogy a vegyes ízelítő hibáit is készséggel elnéztük.

Összességében az idei Torkos csütörtök is maradandó élményként rögzül emlékezetünkbe s egyben lökést ad arra, hogy az elmúlt két év kihagyása után jövőre is benevezzünk az akcióba, amit egyébként minden honfitársamnak jó szívvel ajánlok: az egyébként is esedékes fővárosi látogatás időpontját érdemes olyan jeles eseményekhez igazítani, mint a Vince, a Budai Gourmet, a Budavári Borfesztivál vagy a Torkos Csütörtök.

Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Napló számára készült.